PÁNIKROHAM - KÉT VILÁG HARCA? Ismétlés a tudás anyja III.
Részlet Az Aranyasszony útja c. könyvből:
Előjáték helyett
Alig aludt valamit az éjjel. Hajnali kettőkor Éva a szokásos szorongással riadt fel. Tenyere, talpa nyirkos volt, és vacogott. Legbelül viszont végtelenül száraz volt mindene a torkától a gyomráig. Amit érzett, már nem is szárazság volt, hanem szinte teljes vízmentesség, ami belülről karcolta. Hiába ivott, égőn száraz maradt. A szíve zakatolt, zsibbadt a fél arca, még a nyelve is. Akár ott helyben meghalhatott volna, legalábbis ezt várta mozdulatlanul az ágyban. Gyűlölte magát ezekért a rohamokért, mert teljesen kiszolgáltatott volt.
Pedig meghalni sem olyan könnyű. Mostanában ironikusan hozzágondolta azt is, hogy sajnos. Ma éjjel azonban nem ok nélkül szorongott. Még pár óra, és elmegy itthonról. Milyen nevetséges is most ez a terv! Ilyenkor az is hihetetlennek tűnt, hogy valaha ki tud még kelni az ágyból, nemhogy az, hogy bevágja maga mögött életének ezt a kapuját!
Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettő-három megint tart.
A nemrég megtanult szabályos légzéssel hamar rendeződött szívének kalimpálása, a torokszorítás is elviselhetőbbé vált, és már érezte is az elernyedés első jeleit.
Jaj, ilyenkor annyira hálás volt. Kinek is? Istennek? A tudatkontrollnak? Inkább Istennek. Megnyugtatóbb volt számára, hogy nem a saját kezében van az élete. Egy ideje őszintén elkezdte remélni, hogy létezik Isten.
Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettő-három megint tart.
Nem hitte volna, hogy ez a szimpla technika ennyire hatásos. Talán újra kéne gondolnia néhány dolgot az életében, amiben ugyanígy nem hitt eddig.
Bekapott egy természetes kis bogyót, mert szeretett volna aludni még valamicskét. Miklós Buenos Airesbe utazik reggel, és csak pár hét múlva jön haza. Addig bármi történhet. Bármi, ami képes lezárni az eddigieket. Akár még csoda is!
Hatkor magától ébredt. A megszokás. A biológiai óráján képtelen volt változtatni. Nem kellett volna már felkelnie hajnalban a gyerekek miatt, mint hosszú éveken keresztül, de már csak megmarad korán kelőnek. Megszerette. Ilyenkor az övé minden, az első hajnali napsugár, a madarak csivitelése, a világ ritka nyugalma. Arrafelé, Észak-Budának ebben a csendes zugában lassan kezdődik a rohanás.
Lement a konyhába és feltette a kávét. Nem kapcsolta fel a villanyt, elég fényt adott a beszűrődő hajnal. A tágas konyha tele ablakokkal, könnyen körbetekinthet nagy kertjükön. Sosem tudott beleunni a kora reggeli kert látványába. Amikor lefőtt a kávé, két csészébe töltötte ki, zsíros tejjel hígítva. Direkt zsíros tejjel. Az igazi íz csak így, krémesen jön elő. Egy ideje már a kávét is igen tudatosan készítette.
Felébresztette a férjét, aztán visszabújt még az ágyba. Felkapcsolta az olvasólámpát, és az állítható ágy támláját ülő pozícióba berregtette. Igaz, mostanában már ahhoz sem volt türelme, hogy megvárja, amíg beáll a megfelelő pozícióba, s ilyenkor mindig inkább a háta mögé dobott egy nagy párnát és úgy olvasott még egy keveset. Most azonban nem olvasott semmit. Miklóst figyelte, aki a szokásos rituáléival ébredezett. Amikor megitta a kávéját és magához tért valamennyire, átnyúlt feleségéhez, és erősen magához húzta.
– Megint rosszul voltam az éjjel, Miklós – mondta Éva halkan, anélkül, hogy megmoccant volna.
– Már megint? – kérdezte a férfi. – Miért nem mész el orvoshoz?
– Tudod jól, miért nem – válaszolta Éva. – Az ilyen tünetekkel nem igazán tudnak mit kezdeni. Ezek még nem a testem, hanem csak a lelkem jelzései.
– Nem kellene ennyit foglalkoznod magaddal. Van jobb ötletem. Foglalkozz velem! – és kezét felesége hálóinge alá csúsztatta, végigsimítva bal mellét.
Évát mintha kígyó marta volna meg, felszisszent és már ki is ugrott az ágyból.
– Undorodom, hogy ha esik, ha fúj, ha bajom van, ha nincs, ha vágyom rá, ha nem, neked mindegy! Lényeg, hogy mint egy guminő, beengedjelek magamba, és megkönnyebbülten mehess a dolgodra. Elegem van ebből, Miklós. Figyelj már rám, legalább egyszer! Te szerencsétlen, nem látod, hogy romokban vagyok? – ordított most már Éva, és mivel erősen émelyegni kezdett, kirohant a fürdőszobába.