ajánló

Imádkozom hatalmas szeretettel azért a népért, akit Yehova a mai napig fogságában tart! Merjen az ő szemük, lelkük, szívük megnyílni és ismerjék fel ők is, hogy elsősorban őket manipulálják, pedig testvérek vagyunk, és a saját szabadulásuk útja pont ugyanaz, mint a miénk: a szeretet.

Odajutottunk, hogy ma normálisnak tartják milliók, hogy egy olyan istenhez imádkoznak, kinek megszólítása a hímnemű Uram. Fel sem tűnik, hogy a Föld több mint fele, a nő, nincs „képviselve” imádott istenségükben! Atyjuk van, de Anyjuk nincs. E nemzedék legjobb esetben is félárva. Ekkora megvezetettség, ilyen vakság korában csoda talán, ha elhazudható a népek, az emberiség valós történelme?

Az emberek tömik magukba válogatás nélkül a jótanácsokat. Merthogy megkezdődött a világvége tanácsadás – szólalt meg Éva – attól félnek, nem fogják tudni, mit kell tenni. A sokezer éves csapda. Azt hiszik, információ szükséges majd az új világrendben való továbbéléshez. Persze, jó tudni, hogy ha például sugárzás vagy egyéb energiahatás lesz, legyen üvegekben tárolt vizünk legalább 3 napra való. De ahogy a Mennyországba sem lexikális tudás visz, úgy

Akinek volt már spirituális élménye, aki találkozott Istennel, akinek egy kis kapcsolata is volt már saját felébredt isteni részével, az jól tudja, hogy ez mennyire nem így van. Sőt! Amíg egy világban vagyunk csak, addig nincs dilemma, egy játékszabály érvényes. De a felébredéssel betekintést nyerünk egy új dimenzióba, ahol bizony eltérő játékszabályok érvényesek. Jogosan érezzük úgy, kétfelé szakadunk:

„A felébredésben először elveszítesz minden támpontot, ami eddig térben és időben orientált. Minden kicsúszik a lábad alól… elveszetté válsz, az őrület határára kerülhetsz. Azért volt fontos a barlanggal eggyé válni, hogy elveszítsük rögzült és képzelt Én-képünket, Én-határainkat. Hétköznapi tudattal a testünk szűk határain belülre képzeljük magunkat. Ekkora a Kisember, az Ego birodalma. Amikor átlényegülsz, eggyé válsz Istennel, átfordul minden.

Ugyanígy, ha valaminek a kezdetét ünnepeljük, azzal együtt valaminek a végét, akárcsak mint Szilveszterkor. Az, hogy egy másik korszak, kor köszönt ránk, nem vitatható. A harci szekértáborok a szerint oszlanak meg, hogy ez jó lesz avagy rossz. A válasz egyszerű: nézőpont és ízlés kérdése. Ismert az a mondás is, nem a problémával van baj, hanem azzal, ahogy hozzáállunk, ahogy megéljük.

Még egy darabig a perui Ancash megyében időzünk, nem messze az előző részekben bemutatott Casmától és Pariacotótól. A régió a perui fővárostól, Limától északra, 300 km-re kezdődik. Különlegessége, hogy mind tengerparti, mind magas andoki területe is van. A tengerparti sáv szinte itt a legkeskenyebb, az óceántól fél órára már az Andokban gyönyörködhetünk. Emellett nagyon kellemes a klímája, amelynek nemcsak gyógyhatása kiemelkedő, de ideális a mezőgazdaság

Az első igazi indián, akit megláttam, még fázósan húzta össze magán poncsóját. Nagy tejeskannát cipelt a földút szélére, amit aztán, mint a többi gazdálkodó az utunk során, nyugodtan otthagy, hogy összeszedje egy kisteherautó. A második egy öszvéren jött, rajta is a képeslapokról jól ismert rikító színű poncsó és hatalmas karimájú háncs kalap. Ez hihetetlen!

Betegségek, nehézségek, kiszámíthatatlanság, tragédiák, magány, rászorultság, nélkülözés, korlátozottság. Bizony ezek is benne lehetnek az emberi Sorsban. Ahogy benne van az önfeláldozás, a másokért élés, az önzetlen segítés, a lemondások és az egyszerű élet önkéntes vállalása. A legszebb művészi alkotások mind a Sors „tartozékaihoz” nyúlnak, ha „igazi” emberi életet akarnak ábrázolni.

A két, egyenként nagyjából 30 x 40-es, szabálytalan alakú kőtáblákra féldrágakövek, arany- és ezüstmegmunkálások vannak rögzítve valamint egy chakana (más néven andoki kereszt), mely az inkákat jóval megelőző kultúrák számára a kozmosz és a föld kapcsolatának szimbóluma. Jeleit kisebb és nagyobb méretben, kőből vagy szent helyek falára festve az Andokban mindenütt megtaláljuk . De hogy mivel és mi módon rögzítették a kőtáblára az ékszerköveket, egyelőre